Világ életemben visszahúzódó, csendes gyerek voltam. Soha nem szekáltam senkit, és inkább én voltam az, aki a piszkálódást el kellett tűrnie. Az életemmel sem voltak nagy céljaim: egy boldog családot szerettem volna és egy kedves vendégházat a természet lágy ölén, ahol minden nyugalmas és szelíd. Az iskola után kemény munkába kezdtem, hogy mindez összejöjjön, de elég lassan gyűlt a pénzem hozzá. Közben, szerencsémre, a szerelem megtalált és az esküvő után már meg is született az első gyermekünk, amikor valami nagyon érdekes és számomra szerencsés dolog történt.

Meghalt néhai édesanyám egyetlen nagybátyja, aki gyerektelen volt, és meglepetésemre, rám hagyta mindenét. Ez azért volt meglepetés, mivel soha nem is találkoztam vele, hiszen ő külföldön élt, és gazdag volt. Tudtam, hogy nincs gyereke, de feltételeztem, hogy barátai és gondviselői mégiscsak akadnak, akik majd osztozhatnak a hagyatékán. De mégsem, én kaptam mindent.

A legtöbb ingóságát eladtam, és a rengeteg pénzből sikerült megvalósítani a vágyaim másik felét: a második gyerekünket a kórházból már a vendégházba vittük haza, és nem a bérelt, egyszobás panellakásunkba.

Mint mondtam, kevés dolgot tartottam meg az örökségből, szinte mindent átforgattam a vendégházunkba. Egyike a kevés dolgoknak, egy motorbicikli volt, valamilyen antik darab. Úgy tartogattam egy lakat alatt évekig a garázsban, mintha nem tudtam volna, hogy milyen rettenetesen sokat ér. De valahogy nem fogott a lélek, hogy eladjam. Édesapámnak volt egy távoli rokona, aki szintén motorozott és kiskoromban egyszer felültetett rá. Én el kezdtem sírni a motoron, úgy, hogy még csak el sem indultunk. Amikor megörököltem a motort, eldöntöttem, hogy túllépek ezen a rossz emlékemen. Hát, azért huszonkét évet törölgettem a port a járgányról, amire sikerült.

Nagyon sokáig az volt a kifogásom, hogy nincs bukósisakom. Erre a feleségem vásárolt egyet nekem karácsonyra. Aztán évekig azzal mentegetőztem, hogy nincs motoros bőrdzsekim. Egy szép napon azonban ezt a kifogást is megléptem.

Pont Szegeden jártam munkaügyben, amikor a Kossuth Lajos sugárúton a szemem elé került egy motoros felszereléseket árusító üzlet. Épp várnom kellett egy fél órát valakire, úgyhogy, gondoltam, jó lesz elütni kicsit az időt a boltban. A kedves és rokonszenves elárusító azonnal megkérdezte, hogy miben segíthet nekem, én, a félénk ember pedig ijedtemben azonnal rávágtam, hogy motoros bőrkabátot keresek. Nem mintha ez baj lett volna, de amikor bementem egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy most tényleg vásárolni szeretnék.

Lefutottak a kötelező köröket: kinek, milyen méretben, milyen az elképzelésem, milyen gyakran szeretném használni, milyen időjárási viszonyok között? Az elárusító több dzsekit is mutatott nekem, de végül a Sixgear San Remo nevezetű dzsekije tetszett meg a leginkább. Tetszett, hogy van rajta fényvisszaverő csík, habár nem terveztem éjszakánként motorozni. Tökéletes volt nyári használatra, nekem pedig télen eszem ágában sem volt motorra ülni. Van a kabátnak belső vízálló dokumentumzsebe is, ez pedig azért volt pozitívum, mert ez által valamiért komoly és megbízható embereknek képzeltem el a tervezőit és a készítőit a dzsekinek. Ezeken túl pedig jól éreztem magam benne és könnyedén tudtam mozogni, annak ellenére, hogy nem vagyok egy hajszálvékony példány.

Amikor haza értem Szegedről, és bemutattam a családomnak a dzsekit, nagyon el voltak ragadtatva, de persze el is kezdtek heccelni, hogy ez nem fát vágni van és jobb lenne, ha már motorra ülnék (három gyerekem van egyébként, a két első pedig már nagykorú).

Már augusztus közepe volt, úgyhogy nem nagyon idegesítettem magam, megint halasztgatni kezdtem a dolgokat. Elvégre, miután megkaptam a motort, rá tizenhét évre kaptam a sisakot, és azután pedig megint vártam öt évet a dzsekivel. Hát akkor már miért ne várhatnék még egy évet.

Csakhogy, az történt, hogy napi többször is azon kaptam magam, hogy besurranok a hálószobába, elő veszem a ruhás szekrényből a motoros bőrkabátomat és méregetem benne magamat a tükörben. Egyik nap pedig odáig jutottam, hogy hirtelen kerestem egy motoros szervizt a neten, fel is hívtam őket és egyeztettem a motorom átvizsgálásával kapcsolatosan. Közben pedig a hivatalos papírokat is el kezdtem intézni, hiszen azon kívül, hogy a tulajdonomban volt, semmivel nem rendelkeztem, ami feljogosított volna arra, hogy használatba helyezzem az utakon. Mindemellett pedig a sofőrkönyvet is meg kellett szereznem. A vizsgálatot azért tartottam fontosnak, hiszen alapból egy antik darab, ha nem vesszük figyelembe a plusz húsz év ücsörgést, akkor is, és jó tudni, hogy még működőképes.

A szervizbe az új dzsekimben mentem, gondoltam, hogy így hozzáértőbbnek fogok tűnni, de legalábbis olyannak, aki ült már motoron. Hát, tuti, hogy nagyon hamar leesett a szervizesnek, hogy közöm nincs a dolgokhoz, mert bármit kérdezett, jóformán semmire sem tudtam válaszolni, ráadásul a dzsekimen is látszott, hogy vadi új. Szerencsére nem szólt egy szót sem, kinőttük már azt az időt, amikor szólítgatjuk egymást, mint az iskolások.

A lényeg az, hogy szeptember első hetében minden teljesen készen állt, hogy berobbantsak a motornak. Az idő is tökéletes volt, a dzsekimben is teljesen pöpecül éreztem magam és napokig nem tudtam aludni, mert teljesen más motoron tanultam meg vezetni, és vizsgáztam, mint ami nekem van. Izgultam, hogy szégyenben fogok maradni, mert azon nyomban, ahogy elindulok, le is fog vetni magáról a járgány. A családom természetesen már nagyon várta a pillanatot és minden reggel rákérdeztek, hogy ma lesz-e a nagy nap. És egyszer csak eljött a nagy nap, szép napsütéses hétvége lévén, már nem tudtam tovább halasztani.

A gyerekeim persze készítettek rólam vagy ezer fotót és videót, ahogy az elején idétlenkedem, de hamar bele jöttem a dologba és több, mint két órára ott hagytam őket, hogy várakozzanak. Bevallották, hogy picit izgultak, féltek, hogy valahol balesetet szenvedtem.

Annyira jó érzés volt a motorozás, és úgy felbátorodtam, hogy eldöntöttem, hogy kicserélem a profilképemet Facebookon. A motort nem akartam, hogy rajta legyen, azt már túl soknak éreztem, de készítettem egy jó kis fotót magamról a motoros dzsekimben, és azt raktam ki, hogy mindenki lássa, hogy én is kemény, motoros csávó vagyok. Dicsérték is rendesen a dzsekimet.motoros bőrkabát